Sziasztok! ^^
Nagyon-nagyon-nagyon sajnálom, hogy ennyire régen írtam. De mint tud(hat)játok, idén írtam a felvételit, keringőztem, a félévem sem volt egyszerű, tanulás terén romlottam kicsit, és még a magánéletemben is most kezdődött egy nem túl kedvező szakasz. De ezt, és a síszünetet kihasználva végre géphez ültem, hiszen megszállt az "ihlet". Egy úgymond bejegyzéssorozattal készülök nektek, amiben megpróbálom bemutatni, hogy én hogyan próbálok az iskola- és tanulásmentes napok alatt nem végig az ágyamban sírva kuporogni (több-kevesebb sikerrel)
Az első nap előtt egy kicsit beszélek arról, hogy mi történt egyáltalán. Nem szeretném túlságosan részletezni, de szerintem arra mindenki rájött, hogy fiúról van szó. Nem jártunk, nem volt semmilyen kapcsolat, még barátság se, de azért nem voltunk rosszban. Úgy éreztem, tudnia kell, mit érzek. Ezért megírtam neki. Hát a válasza elég...meggyőző volt. Visszautasított. Persze nem vártam, hogy nem fog, és legalább őszinte volt. Persze, tudom, hogy hirtelen volt, és hogy meg kell emésztenie. De hiába mondja mindenki, hogy hogyha "felfogja" úgyis ráébred, mit hagyott ki, vagy valami, én felfogtam, hogy nem lesz semmi. De mindegy, nem igazán azért vagyok itt, hogy nyafogjak, ezért térjünk rá arra, hogy ezek után mi volt. A hat legjobb barátnőm végig velem izgult, és velem volt (persze chaten). Nélkülük sosem írok neki, sosem gyűjtök elég bátorságot, és nélkülük nagyon nehéz lenne ez az egész. Úgyhogy nagyon hálás vagyok nekik, és ha olvassák, üzenem nekik, hogy köszönöm! <3 Aztán persze el voltam keseredve. És féltem a másnaptól. Hogy úgy kell ott lennem, hogy ő is ott van, és tudja. Hát igen. Nem volt túl fényes. Került. Szándékosan rám se nézett. Én meg egész nap mosolyogtam (vagy próbáltam) és azt a látszatot akartam kelteni, hogy (amint megbeszéltük), elfelejtettem a beszélgetést. És közben elhatároztam, elfelejtem. De tényleg. És a szünetet sem akarom az ágyban, zsepikkel tölteni. Úgyhogy a mai naptól vasárnapig leírom, mit csinálok, hogyan próbálok túllépni rajta.
Persze ma még nem sikerült. Sokáig aludtam, körülbelül 10-ig. Aztán ettem. Filmet néztem, közben ettem. Beszéltem a lányokkal, aztán megint filmet néztem. Ebédeltem, 16 órakor (!), és most itt ülök, és ezt írom. Közben persze reménykedtem, hogy ír. De, természetesen, nem ír.
Az észrevételeim magamon:
- Sokat eszek. És nem akármit. Tegnap óta megettem egy egész zacskó müzlit. Nekem nem csokira, vagy ilyenekre van szükségem. Hanem müzlire. :D
- Szeretem az ágyam. Sokat alszom benne hétfő óta, és kábé ott töltöm a napom.
- Nem fésülködtem, és nem öltözem fel ma.
- Krimit nézek. Méghozzá Agatha Christie könyveiből készült krimiket. :DD jól elterelik a gondolataimat.
- Még mindig azt várom, hogy bocsánatot kér.
- Szeretem a sírós filmeket is, hiszen teljesen át tudom érezni a főszereplő helyzetét.
- Sírós zenéket hallgatok.
- Mindenről ő jut eszembe.
- És az se segít, hogy mindjárt Valentin-nap van. Ezért mindenhol szerelmes dolgok és boldog párok vannak.
~A félreértések elkerülése végett. Ez a bejegyzés nem azért született, hogy nyavajogjak a világnak, egyszerűen úgy gondoltam, jó lenne leírni, ÉN hogyan próbálok elfelejteni valakit. ~
Azt hiszem, most, hogy leírtam az érzéseim, neki és nektek, sokkal jobban vagyok, és talán kész vagyok arra, hogy elfelejtsem.
